Új biztonsági személyzet fogad a Kincsem Parkban, udvariasan irányítanak a pálya szíve felé. A teherportán átjutva a főépület felé veszem az irányt, a kis padikokban álldogáló lovak és Európa egyik legpompásabb platánosa csendesen élik megszokott mindennapjaikat, mit sem tudván a kulisszák mögött zajló jelentős változásokról. A pálya kihalt, lelket sem látni a rekkenő hőségben. Az új lelátóhoz érve téblábolok egy keveset, mert bár nem először látom így a pályát, mindig az jut eszembe, hogy ez pont olyan, mintha egymagam ülnék az Operaház királyi páholyában és Placido Domingo nekem énekelné a Bohéméletből Rodolfo áriáját, vagy  a Pink Floyd csak nekem játszana a Wembley-ben.

Bizonytalanságomat már nyilván jó ideje szemlélve, egyszer csak elém lép egy újabb biztonsági ember, bemutatkozik és megkérdezi mi járatban vagyok. (Ha a pirospont már a portán kijárt, akkor ez osztályfőnöki dicséret.) Hamar tisztázzuk miért is vagyok itt, a titkárságig kísér, átad Erzsikének, az igazgatói titkárság vezetőjének. A hölgy előtt önkéntelenül magamra öltöm hivatalos arckifejezésemet, de mosolya hamar leszerel. Már indul is Haál Gáborért, akit a lelátóról hív be az épületbe. Lehet, hogy a Kincsem Park új gazdáját is magával ragadta a kihalt pálya látványa? De sokat nem tudok ezen gondolkodni, mert már egymás előtt állunk. Negyvenes évei derekán járó, határozott fellépésű, nyílt tekintetű, erős kézszorítású ember tessékel irodája felé. Ha egy kajakoson látszik, hogy kajakozó, egy sakkozón, hogy csak a világos és sötét figurák érdeklik, Haál úron is látja a lovasember, hogy élete jelentős részét nyeregben töltötte. Kitűnik mozgásából.

Hűvös irodájában foglalunk helyet, rápillant írásban is elé tett kérdéseimre, végigfut rajtuk és rögtön átveszi a szót. Egy hete áll a káefté élén, nem tud még érdemben válaszolni rájuk. Nem a szándék hiányzik. Folyamatosan méri fel a cég, de sokunknak csak, a Vállalat helyzetét, még korai lenne akármit is mondani. Röviden, de nekem jólesően kitér rá, hogy ismeri a Távoszlopot, eddigi munkánk alapján döntött úgy, hogy mégis fogad.

Próbálok ügyeskedni.

- Az örök pesszimisták lakóparkot látnak a Kincsem Park és az alagi tréningpálya helyén. Mit üzen a borúlátóknak?

- Ez nem történhet meg! Nem ezért vállaltam a posztot. Ne is beszéljünk ilyesmiről.

- Köszönöm. Ha nem is ezrek, de néhány száz végletekig kitartó lóverseny barát nevében, akiket nem érdekel ki az igazgató, ki alakít kormányt, csak az, hogy hallhassák a hangosbeszélőből: „Figyelem! Az indító felszólította a lovasokat starthelyeik elfoglalására.” Apropó kormány. Hallani hangokat, akik nem elégednek meg több évtizedes lovassportban szerzett tapasztalatával, a pártkatonát látják Önben. Mindenhonnan azt hallani, hogy az állami cégeknél gurulnak a fejek.

- Elégedetlen emberek mindig is voltak és lesznek. Tizenegy éves korom óta lovagolok, nem vállaltam volna el az igazgatói pozíciót, ha kétségeim lennének afelől, hogy talpra állítom a lóversenyzést. Komoly egzisztenciát hagytam a hátam mögött, azért, hogy az igazgatói székbe ülhessek.

Próbálok visszatérni a kérdéseimhez, de az igazgató diplomatikusan hárít. Az újságírói rámenősségnek is megvannak a maga határai, nem szeretnék visszaélni a kezdeti bizalommal. Csevegünk még egy keveset, de érzem, hogy vannak fontosabb teendői is Haál Gábornak, azzal búcsúzunk, hogy keressem fel két-három hét múlva, több információ áll majd rendelkezésre. Szívesen elidőznék még irodájában, s elrebegnék egy-egy fohászt a falakat díszítő lóverseny ereklyék előtt, de talán majd legközelebb erre is jut idő.

Azzal az érzéssel távozok az épületből, hogy bár a legfontosabb kérdésre választ kaptam, sokkal okosabb nem lettem. Ekkor jut eszembe, hogy mégis akad valaki, aki válaszolni tud egy-két kérdésemre. Nyúlok a telefon után, s hívom neve elhallgatását kérő informátoromat, akinek tudom, hihetek. Elmondja, hogy Haál Gábor hivatala betöltésének egy hete alatt, egyetlen nap több érdemi javaslattal foglalkozott, mint elődje, és azt is, hogy a feladatot a megfelelő hozzáértéssel és alázattal törekszik betölteni. (Az eddigiekhez képest ez újdonság, gondolom magamban.) A magyar lóversenyzést nemzetközi szintre óhajtja emelni, konkrét elképzelései vannak a legégetőbbnek számító kérdésekről: a lóversenyzés népszerűsítéséről, a fogadási hálózat országossá tételéről, a zsoké és tréner utánpótlás megoldásáról. A környező országok versenyüzemeit példaképnek tekinti, sőt figyelme egészen Törökországig elér.

- Törökországig, kérdem én, de hát ott gyermekcipőben jár a lósport.

- Te csak hiszed! - így a rövid válasz.

- Milyen embernek ismerted meg az új igazgatót? - kérdem.

- Menedzser szemléletűnek, akinek helyén van az esze és a szíve.

- De hát militaris. - mondom én.

- Nem baj, sőt! Új seprő jól seper. Különben is, úgy érzem, hogy a jövőben a Magyar Lovas Szövetség felé nyit majd a lósport. Nem lesz többé mostohagyerek a lóversenyzés. Amit Lázár Vili tervezett (lovascentrum a Kincsem Parkban - a szerző) és ami a Nemzeti Lovas Programban foglaltatik, megvalósulni látszik.

- De hogy? Mikor? Kivel?

- Ne haragudj, ennél többet én sem tudok.

- Akkor maradjunk Monte Cristo grófjánál?

- Micsoda? Ne beszélj rébuszokban!

- Kedvenc irodalmi hősöm, Monte Cristo grófja két szóban összegzi az emberi bölcsességet: „Várni és remélni.”

- Oké, maradjunk ennyiben...